Main content

Kedves Testvérek!
Izajás próféta szavai arra hívják föl a figyelmet, hogy Istennel való kapcsolatunk másfajta gondolkodást kér tőlünk: „Az én gondolataim nem ti gondolataitok, és az én útjaim nem ti útjaitok – mondja az Úr!” Az evangéliumban a szőlő gazdájának magatartása is igazságtalannak látszódhat szemünkben. Jóságát igazában igazságtalannak érezhetjük. Másrészt arra figyelmeztet, hogy a szeretet logikája egészen más. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a hétköznapok dolgai a munka, a család, a tanulás, az emberi kapcsolatok egészen más logikával rendelkeznek, mint az Istennel való kapcsolatunk.
Ha egy mai szőlősgazda kimenne ide a Kecskeméti főtérre, hogy munkásokat gyűjtsön, akkor Jézus ma valószínűleg így mondta volna el: A szőlősgazda kiment, hogy szüretelőket keressen szőlőjébe. Csupa rohanó emberrel találkozott, akik állandóan mobilon beszéltek. Loholtak a feladatuk után, a buszhoz, a munkahelyre, az iskolába, vagy éppen kezükben a gépünkön játszottak. Ha valakit megszólított ilyen válaszokat kapott: hagyjon, most sietnem kell. Nem látja, rohanok haza. Végül odament azokhoz, akik ott ültek a vendéglő előtt és parkokban. Most nem érünk rá! Mások papa nincs annyi pénze, hogy megfizessen.
Végül találkozott a hajléktalannal, aki kéregetett és panaszkodott, hogy nem talál munkát. Mondta, hogy menjen ki szőlőjébe, aki előre akarta a pénzt, de mivel megígérte, hogy kimegy, de nem ment ki. Végül a szőlősgazda elment a munkaközvetítőkhöz, akik ajánlottak munkást, de azok vitték a papírt, hogy írja alá, erre a munkára ők alkalmatlanok, elég nekik a segély, csak nem gondolja, hogy ennyiért dolgozni fognak. Végül nem talált munkást.
A történetet Jézus így folytatta volna talán. A szőlősgazda egyedül ment ki a szőlőjébe, hogy szüreteljen nem volt kivel megosztani a szüret vidám hangulatát. Senki nem akadt, aki segített volna.
Az evangélium érzékelteti azt az igazságot, hogy Isten napjainkban is szeretne meghívni téged, engem, mindnyájunkat. Ha Isten szólít, akkor ezt fontos számodra, vagy nem érsz rá, vagy észre sem veszed!
Tegyük fel, az utcán sétálunk, és valaki hátulról megszólít, és egy egyszerű kérdést tesznek fel. Valami ilyesmit: „Megmondaná nekem, merre találom a postát? Nem vagyok idevalósi?” Lehet ez a személy egy öltönyben, nyakkendőben lévő férfi, egy csinos lány, egy áldott állapotban levő anyuka, egy koldus vagy egy idős asszony. Amikor ránézel, akarva-akaratlanul egy kép alakul ki benned róla. Lehet, hogy úgy érzed, hogy nem érdemes válaszolni, és tovább mész. Ha válaszolsz, akkor meghatározza az, hogy milyen képet látsz. Látott képnek megfelelően mondod el válaszod.
Így vagyunk Jézussal is, aki naponta fordul hozzád egy nagyon egyszerű kérdéssel: „Mondd, szeretsz te engem?” „Gyermekem, volna rám ma egy kis időd?” „Elvinnél magaddal napi feladataidhoz?” S amikor válaszolsz, jusson eszedbe a fenti kép! Ki is ez a személy, aki ma megszólított? Milyennek ismerted meg? Milyen kép él a szívedben? Ő a Teremtő, a gondoskodó, hatalmas Úr, aki Isten jobbján áll, akinek semmi sem lehetetlen! Vagy az szívedben élő Jézus, aki szeretettel közelít? S amikor válaszolsz, ne feledd el, az örök életed függ attól, hogy mit mondasz!
Közben szembekerülünk azzal, talán egy könyv olvasása közben, egy film nézése, talán életetekben jelentkező élményben vagy tragédiában, hogy itt az Isten. Néha annyira élesen, ahogy egy járókelővel összeütközöl az utcán, nem tudod kikerülni, nem tudsz kitérni előle, elslisszolni a mellékutcán vagy beállni egy kirakat elé, hogy ne kelljen szembesülni vele. Találkozik a két tekintet, a kérdés az, hogy találkozáskor az üdvözlő szavak elhangzanak-e?
Mert megszólításához elengedhetetlenül szükséges a személyesség. Mert Isten mindig személyesen közeledik hozzánk, s nekünk meg kell őriznünk benső érzékenységünket, igényességünket, hogy személyesen odafordulhassunk hozzá. A fárasztó rutin helyett legyen élmény számunkra az Istennel való találkozás!
Isten megmutatkozik és szól, talán másokhoz is, de hozzád személyesen. Másokhoz is biztos, de ezt lehet, hogy rajtunk keresztül szeretné tenni. A másik emberhez is biztos, előfordulhat, hogy rajta keresztül szeretne megszólítani. Rajta keresztül érhet el legtöbbször, az élmény, ami elől nem tudsz kitérni. Megrendülsz, mintha nem emberi mértéket kérne számon rajtunk.
Itt van ez a szőlősgazda, aki felfogadja a munkásokat, és a megszokás szerint a munka végével a napszámot, a napi munkabért kifizeti. Megalkudott annak rendje módján, a nap elején. Nap közben már nem szerepel az alku, csak annyi, hogy megadom a bért, kiküldi a szőlőbe őket. A fizetést a későn jövőkkel kezdi, és egy dénárt fizet. Amikor a hajnalban kezdőknek fizet, joggal remélik, hogy többet kapnak. Jogosnak tűnik a zúgolódás. Még a magyarázat sem győzi meg őket, de minket sem igazán: „Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok?”
Itt nem lehet tovább menni, hogy nem a földi gondolkodás szerint szeretne bennünket megítélni, és behelyezni az emberi erőtérbe. Az embernek néha napokra, hetekre vagy évekre van szüksége, hogy az ember az Isteni gondolkodást valamennyire megértse. Fel kell tenni a kérdést, hogy elegendő-e az eddig megszerzett ismeretek, hogy megértsd, megértsük az Isten szövegét. Melyek azok az új szempontok, ami szerint rendezni kellene az életünket.
Talán úgy vagyunk vele, mint egy klasszikus vers fordítását olvasva, látjuk, hogy a fordítás nem igazi, hogy adja vissza igazán azt a szöveget, amit az idegen nyelvű szöveg kifejez. Bár magyarul van, jó a fordítás, de szükségünk van arra, hogy valaki egy tanár elmondja, hogy mi mindent kell tudni ahhoz, hogy igazán az olvasott sorok jelentését megértsük. Hogy annak mélységei között el tudjunk tájékozódni. Hogy szöveg mélységét megsejtsük, hogy igazsága eljusson értelmünkhöz. Így vagyunk, az Istennel is, hogy nem mindig értjük a szavát, hogy megértsük, igazában először csodálkoznunk kell üzenetén, hogy megértsük és befolyásolni tudja életünket.
Isten szavával kapcsolatban is szükségünk van segítségre, akár a hittanórák, akár szentmise szentbeszédei segíthetnek abban, hogy az Isten által felénk sugárzott szempontok, igazában, ne félelmet és riadalmat keltsenek bennünk, hanem megértsük, hogy az Isten nem akarja értelem nélkül hagyni az életünket.
Ő választja ki az időpontot, és időnként félresöpri az eddigi dolgainkat és világosan jelzi, hogy milyennek kell lenni az életednek. Hirtelen, ami eddig fontos volt, jelentéktelenné válik, és ami jelentéktelennek látszott, hirtelen nélkülözhetetlennek mutatkozik. Az egész felfordulás csak azért történik, mert Isten találkozott veled és az ő szavának érvénye és élete van. Szeretné, ha elindulnál, jöjj szőlőmbe…
Bőzsöny Ferenc legendás bemondó így fogalmazza ezt meg napi imájában:
Uram, ahová tettél, ott szolgállak,
ahol megsejtlek, ott kereslek.
Ahogyan tudlak, úgy követlek,
ha megbotlom, nem csüggedek.
Ami van, azért magasztallak,
ami nincs, azért nem zaklatlak.
Ami a munkám, megcsinálom,
a jó szót érte sose várom.
Ha nem sikerül, nem kesergek,
és másnap mindent újrakezdek. Amen!

Kedves Testvérek!
Az évközi huszonnegyedik vasárnap evangéliumának középpontjában a megbocsátás áll. Valójában ez a szakasz folytatása a múlt vasárnap hallottnak, ahol a testvér iránti felelősségteljes szeretetről, a testvér figyelmeztetésének kötelezettségéről volt szó. Miután Jézus erre hívta meg tanítványait, lép hozzá Péter, s veti mintegy közbe: "De ha a figyelmeztetés ellenére vétkezik mégis a testvér, meg kell-e bocsátanom neki? S ha igen, hányszor?" Vagyis Péter kérdése mögött az a gondolat húzódhat meg - ahogyan Szent Jeromos ezt véli -, hogy éppen Jézus ezt megelőző szavai - vagyis hogy ha a harmadik intésre sem javul meg a testvér, el kell fordulni tőle, mintha pogány és vámos volna - azt a benyomást kelthették az első apostolban, hogy akkor a bűnét sem kell megbocsátani.
Kérdésében Péter ezzel együtt mintha igyekezné kiemelni a folytonos, korlátlan megbocsátás képtelenségét. Vagyis ha valaki nem hallgatott a figyelmeztetésre négyszemközt, tanúk között majd az Egyház közösségében, az már mintegy gonosztevő - s annak nemhogy hétszer, de egyszer elesnie is elég ahhoz, hogy az végzetes legyen, számára már nem lehet igazán megbocsátani.
Jézus azonban - folytatva a Péter által megkezdett jelképes beszédet a hetes számmal, amely a végtelenséget, a meghatározatlan számot jelenti - csattanós választ ad: "Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!" Ebből a kis nyelvi játékból világossá válik, hogy Péter érvelése, gondolatmenete hamis, nem felel meg az isteni logikának. A Krisztusi túlcsorduló mérték, a teljesség gondolata ez, amelyet Pál így fejezett ki: "Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem". Isten megváltó, üdvözítő kegyelme számolatlanul, mérték nélkül árad a bűnös emberekre - ennek emberi, földi leképezése az emberi megbocsátás számolatlansága.
Jézus azt szeretné elmondani számukra, hogy a szeretetben való összetartozást, még a bűn sem tudja lerombolni. Arra is figyelnünk kell, hogy az igazság a bűn által nem válik igazságtalanná. Egy családtag, egy keresztény bűnös életvitele még nem teszi érvénytelenné az igaz döntést. Manapság nagyon sokszor gonosznak kiáltják ki a bűnöst, főleg akkor, ha önmagát az igaz isteníti, akkor bizony nehéz a visszafogadás. Gyógyulni kell a visszafogadónak is nemcsak a bűnösnek, Jézus figyelmeztet, hogy az igaz is rászorul az irgalomra. Másrészt a megtérő bűnös sem rossz mindenestől.
Tóth Árpád költő az Álarcosan című versében így fogalmaz:
Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.
De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.
S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.
A megbocsátás nem teszi meg nem történté a megtörténtet, a megbocsájtás nem tagadás, hanem egy újfajta viszony a bűnöshöz. Nem akarunk haragudni rá. Új viszonyt akarunk vele kialakítani.
Ha a tükör előtt grimaszt vágunk, akkor torzképet mutat, de ha belemosolyogsz, akkor vidám arcot mutat. Szabadítsuk fel egymást a szeretetre- ez mindkét fél számára gazdagabb képet jelent. A haragtartás, az elítélés, leránt a mélybe, a megbocsájtás és kiengesztelődés az felemel, felszabadít.
A vétkező ember olyan, mint a kis verébfióka, aki a macska karmaiban vergődik. Milyen jó, ha segíteni tudunk, ha elijesztjük a ragadozót, és madár repülhet szabadon. A gonosz lélek, kínálhat, előnyöket, élvezetet, de hosszú távon nem ad semmit. A bűn jelenthet pillanatnyi örömet és élvezetet, de tartósan nem tud boldoggá tenni. A félelem, a bizalmatlanság megbénítja az embert. A költő Tóth Árpád sorait tudjuk-e komolyan venni:
S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.
Jézus és az apostolok kapcsolata mélyen megrendült nagypéntek után, Krisztus mégsem ült félre duzzogni, hogy milyen lehetetlen banda vagytok, pedig igaza lett volna, hanem túllépett a hatalmas kudarcon, továbbra is szerette apostolait. Feltámadása után a Galileai tenger partján tüzet rakott, halat sütött, reggelit készített és megajándékozta őket a kiengesztelődés lehetőségével.
Milyen szép lenne, ha a családban, a munkahelyen, az iskolában félre tudnánk tenni sérelmeinket, és meg tudnánk ajándékozni egymást a tiszta szívből jövő megbocsátás örömével. Meghallanánk a szebb zenét. Mikor összecsapnak a hullámok a fejed felett, a munkahelyen minden keresztbe áll, legszívesebben belerúgnál a munkatársadba, vagy legalábbis megmondanád a magadét. Jól lenne: mosolyogni és nem elkopni.
A lélektan ma hangsúlyozza az apró gesztusok jelentőségét. Tudni kell örülni a kis lépéseknek, és dicsérni a sikereket, megtenni a szeretet apró gesztusait.
Természetesen érdemes megkülönböztetni a megbocsátás és a fájdalom fogalmait: a megbocsátás egy döntés, egy ítélet. A fájdalom a gyógyulás érzelmi részéhez tartozik. Sokkal lassabban történik meg. Még ha ki is mondjuk, a megbocsájtást, komolyan elhatározzuk, akkor is az érzelmi gyógyulás sokkal lassabban történik meg. A gyógyulásban nagyon sokszor sokat segít, ha együtt igyekezünk az Irgalmas Atya elé állni. Ha Isten színe előtt közösen tudjuk tervezni a jövőt.
Ebben szükségünk van a nagyvonalúságra, az irgalomra, Istennek segítő kegyelmére. Figyeljünk arra, hogy ne legyenek napjaink verejtékszagúak, ahol meg akarunk görcsösen felelni, a munkahelynek, a családnak, az anyósnak, a közösségnek, a másiknak. Arra van szükségünk, hogy adjanak esélyt, biztassanak, bátorítsanak, higgyenek szeretteink abban, hogy képesek vagyunk korlátainkat, határainkat áttörni.
Ez a keresztény lét egyik alaptapasztalata: egész életünk megbocsátott és megbocsátásra meghívott lét. Amit nekünk elengedtek, s az, amit mi másoknak elengedhetünk, szinte semmilyen arányban nem áll egymással. Isten végtelen irgalma és szeretete végtelen megbocsátást ad, a mi kicsiny, töredékes szeretetünk csak emberi megbocsátásra képes. De mégis erre vagyunk hívva, mert így - ha tökéletlen módon is – Isten cselekedetét utánozhatjuk. Készek vagyunk erre? Vállalkozunk a megbocsátás életre váltásának, egész életünk megbocsátássá tételének hatalmas kalandjára? Vagy mi is még kétkedünk és kibúvót keresünk, mint Péter? Ne feledjük, az irgalom és a megbocsátó jóság kegyelmét - legnagyobb szerencsénkre - nem mi emberek, hanem Isten maga ajándékozza számunkra! Amen.

 


Kedves Testvérek!
A mai szentírási szöveg arról szól, hogy Ezekiel prófétát számon kéri az Isten a másik ember sorsáért. Világosan beszél arról, hogy a másik ember szabad döntése megmarad, aki maga akar elveszni annak vérét, nem kéri számon.
Máté evangélista két ember kapcsolatában felmerülő súrlódásoknak és feszültségeknek kezeléséről beszél. Beszél arról, hogy ehhez segítséget az Istentől lehet kapni. Ebben arra is figyelmeztet, hogy ez nem csak magányos tett, hanem közösségi feladat.
Szent Pál apostol már arról beszél, hogy az emberek közötti kapcsolat rendezésének egyetlen lehetősége a törvény és parancsok ellenére, hogy szeresd felebarátodat.
Mind a három szentírási rész problémája, hogy az emberi kapcsolatok mögött az Isten és az ember kapcsolatának feszültsége is áll. Az emberi kapcsolatunk rendezése nem történhet Isten nélkül, de az Istennel való kapcsolatunk rendezése sem lehetséges az emberi kapcsolatok rendbetétele nélkül. Ennek a kulcs szava a szeretet. Természetesen a szeretet és szerelem két olyan fogalom, amit ha nem teszünk rendbe az életünkben, akkor nem tudunk egészséges lélekkel élni.
A keresztény lelkiség, a keresztény vallás, azonban nem egy biztos recept, ami mögé elrejthetjük a szeretetben, szerelemben szerzett csalódásainkat, sérülésinket, konfliktusainkat. Nem biztosít egy olyan receptet, amelynek betartása megóv bennünket a csalódásoktól és fájdalmaktól, de lehetőséget teremt, hogy segítséget kérjünk és kapjunk fájdalmainkban Istentől.
Minden ember arra vágyódik, hogy szeretve legyen és szeressen, és ezen az úton mindenki tapasztalatokat szerez a beteljesülésről és csalódásról, az elvarázsolódásról és sérülésről, a távolságról és közelségről, a boldogító extázisról és a szenvedéssel teli összenövésről. Ezeket a tapasztalatokat a szülők is átélték és fájdalmasan tapasztalják, hogy míg maguk is újra küzdenek vele, ennek tapasztalatai nem átadhatók és átörökíthetők. Esetleg fiaik vagy leányaik egészen másképpen élik meg, mint ők.
Ezek a tapasztalatok azt mutatják, hogy a szeretet nem olyan, hogy jön valaki, és úgy szeret, hogy a szeretet vágyunkat örökre kielégíti. Hanem inkább az, hogy egy nagy szeretet megtapasztalása sokkal jobban feltámasztja a szeretet utáni vágyunkat. Ezek az élményekben és a csalódásokban szerzett tapasztalatok célja talán az, hogy rádöbbenjünk, mi magatok vagyunk a szeretet célja és kiindulása. Hogy a szeretet forrása bennünk van, melyet tőlünk senki el nem veheti. Ez a szeretet, amely a szívetek mélyén van, több mint egy érzés: ez a létetek minőségét jelenti.
Természetesen, a szeretet több mint szerelmesnek lenni érzése. Egy tiszta szeretet olyan, mint egy hatalom, mint egy erő, amit nekünk ajándékoznak, és mint egy forrás, amelyből meríthetünk. Néha megtapasztaljuk szívünk mélyén ezt a szeretet. Ezt a tiszta szeretet azonban csak akkor tudjuk megtapasztalni, ha megtapasztaltuk már az egy emberhez fűződő összetett szeretet, amely bennünket az isteni szeretet forrásával hoz kapcsolatba.
A szeretet mégis több mint egy érzés, akár egy ember, akár az Isten iránt. A szeretet az emberi léthez tartozik. A törékeny szeretet alapján juthatunk el addig a tapasztalatig, hogy a szeretet bennünk van. Ez a szeretet a testvéreinkhez fűződő kapcsolatokban akar megnyilvánulni. Gondoljunk a prófétára, vagy az evangéliumra, Szent Pál mondataira.
Természetesen nem sok értelme volna, hogy fejetekre olvassam, vagy ti a fejemre olvassátok: „szeretned kell testvéredet!” Először is az a baj vele, hogy inkább rossz lelkiismeretet kelt és nem a szeretetre ösztönöz bennünket. A szeretet megtapasztalása után, tartozzunk azzal, hogy szeretettel válaszolunk.
Ennek a szeretetnek kiépülését akadályozza a mai társadalmi helyzet. A pszichológusok azt gondolják, hogy mai ember legnagyobb fájdalma a kapcsolati képtelenség. A mai társadalom lehetővé teszi, hogy bárki a társadalom korlátozása nélkül valósíthatja meg egyszeri életét. Ennek a szabadságnak van árnyoldala, hiszen egyes ember energiáját a saját életének kibontakoztatására összpontosítja. A másik emberre úgy tekint, mint valakire, aki neki hasznot hoz vagy ártalmára van. Jó esetben a másik ember egy olyan valaki, aki segítségemre van, hogy képességeimet kibontakoztassam. A másik ember tárgy lesz, akit önmegvalósításunkhoz felhasználunk.
Régen az ember faluközösségben élt és biztonságban érezte magát. A faluközösség gyakran korlátozó is volt, de biztonságot jelentett. Ma már nem csupán a korlátozás szűnt meg, hanem vele együtt a biztonság is. Ugyanakkor a mai társadalomban is a valakihez és valamihez tartozás kiirthatatlan szükséglet. A fiatalok számára létfontosságú a valahová tartozás utáni vágy. Ez nagyon sokszor függő helyzetbe hozza őket. Legyen az egy tárgy, baba-kabala vagy mobil. Egy nem érett kapcsolat. Egy csoporthoz tartozás, még az identitás feladása árán is. Azért van szükség erre, mert a magányosságtól való szabadulást szeretnénk megoldani. Ennek a magányosságnak a megoldása a családban már nincs lehetőség ebben az időben. Ebben a korban elsősorban a fiatalnak van szüksége, nem törődik azzal, hogy ő mivel rendelkezik, ezért igazában mély kapcsolatot nem tud kialakítani. Ezért bomlanak fel általában a diákkori szerelmek.
Ezek az emberi szeretet megnyilvánulások az Istenhez vezethetnek bennünket, de ennek megtapasztalása az emberi szeretet forrásaihoz vezethetnek bennünket. Ekkor érzem azt, hogy független attól, hogy a másik szeret-e engem vagy sem. Viszonozza az iránta érzett szeretetem vagy nem. Nem függök attól, hogy ő is szeret-e engem. Mert az szerelem az isteni szeretet forrásával hoz kapcsolatba engem.
A szeretet akkor épül ki bennem benned, amikor a másik személyt tudom olyannak látni, amilyen valójában és nem magamat keresem benne. Azt mondják vak szeretetnek, amikor nem a másikat látom, hanem magam látom benne. A szerelem akkor vált át szeretetté, amikor kapcsolatba kerül az Isteni szeretet forrásával.
Minden emberi szeretetben, még ha olyan törékeny is, ha odafigyelünk, akkor Istent tapasztalhatjuk meg. Sőt éppen a törékeny szeretetben jelentkezik leginkább. Ezen keresztül kerülhetünk élő kapcsolatba az Istennel.
Az evangélium a szeretet új látásmódjára akar bennünket rávezetni. Panaszkodás helyett figyeljünk arra, hogy egy-egy szeretet kudarcunk után, szeretne elvezetni a korlátlan isteni szeretet forrása felé. Sokszor van az, hogy úgy érezzük, a szeretet forrása bennünk elapadt. A forráshoz való hozzáférés az emberi szeretet konkrét megtapasztalásán keresztül vezet, ez nyitja ki az utat az Isteni szeretet felé, ami igazán teljessé teheti életünket. Amen.

Kedves Testvérek!
Az évközi huszonkettedik vasárnap evangéliuma ott folytatódik, ahol az előző vasárnapé abbamarad. Jézus - tudja, hogy az ő messiási mivolta micsoda lelkesedést és milyen hamis várakozásokat kelthet az emberek körében - felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy az ő küldetése más síkon zajlik le. Sorsa, áldozata nem ezeket a misztikus messiási várakozásokat fogja beteljesíteni, hanem sokkal inkább az Izajás könyvében megénekelt szenvedő szolga alakjában lép majd a világ színe elé.
Péternek mindez nem tetszik. Az evangélium igen plasztikusan írja le reakcióját: "Félrevonta Jézust, és óva intette: -Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!-" Miután Jézus alig pár perccel ezelőtt kősziklának nevezte az első apostolt, most Péter mintha már felhatalmazva érezné magát arra, hogy szinte egyenrangú félként álljon Jézussal szemben. Félrevonja a mestert a többi tanítványtól, óva inti őt - mintha egy tanár vonná félre szónokló diákját. Péter most nem elfogadja a tanítást Jézus szájából, hanem saját hitét, meggyőződését teszi a jézusi tanítás kritériumává. Hányszor tesszük ezt mi is! Ha Jézus olyat tanít, ami Péter elgondolásával ellenkezik, akkor ő kész a Mestert meginteni, figyelmeztetni: "Ilyet azért már mégse mondj!" Mennyire emberi, mennyire bennünk is meglévő magatartás ez a krisztusi tanítással szemben!
Jézus válasza igen kemény: "Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!" Aki pár pillanattal ezelőtt kőszikla volt, most sátán. Aki nemrég oldó-kötő hatalmat kapott, most botránkoztat.
Péternek csak Krisztus szava mögött, annak ereje alatt van hatalma, van helye, apostoli szolgálata csak ott él. Mihelyst ezt a helyét elhagyja, Jézus mellé vagy elé lép, már nem kőszikla ő, hanem sátán, amely szó szerint nem csak vádlót, hanem ellenkezőt is jelent. Sátán, mert emberi okoskodással ellenkezni mer Jézus szavaival.
Mi szavainknak nincs olyan hatalma, mint amilyen hatalma Jézus szavainak volt, de az Istentől származó Szentlélek által megkaptuk azt a képességet, küldetést, hogy Krisztus gondolatait megismerhetjük. Mi szavainknak akkor van igazi ereje, ha engedjük, hogy Isten igazsága szólaljon meg általunk. Isten igazságait nemcsak az evangélium őrzi, hanem a ránk bízott teremtett világ is. Figyelnünk kell arra, hogy Isten szavait és igazságait valóban felismerjük, és életünkben teremtően megfogalmazzunk, hogy működhessen.
Kedves Testvérek!
A napokban, a katolikus iskolákban a Szentlelket hívták segítségül, hogy a következő tanévben velünk legyen és támogassa őket gondjainkban. Ezekről a gondokról szeretnék néhány szót mondani.
Nagyon sokszor fogalmazzák meg, hogy az emberek elsősorban a fiatalok két dologtól félnek, hogy nem szeretik őket, és hogy ők maguk sem igazán tudják kifejezni szeretetüket mások iránt. Nagyon fontos dolog az, hogy bennünket szeressenek. Így lettünk megalkotva. Mindannyian érezni akarjuk, hogy vannak körülöttünk emberek, akik őszintén törődnek velünk, és akik mindig ott lesznek, bármi történjék. Abból a vágyból fakad ez, hogy Isten képére és hasonlatosságára lettünk teremtve.
A Második Vatikáni zsinat egyik alapdokumentuma a „Gaudium et spes” magyarul „Az öröm és remény” azt tanítja, hogy idézem „az ember – egyetlen teremtmény a földön, aki Isten önmagáért akart – teljesen csak akkor találhat magára, ha őszintén elajándékozza magát”.
Az idézet azt állítja, hogy Isten azért teremtett egytől egyig mindahányunkat, mert ő már azelőtt szeretett bennünket, hogy egyáltalán léteztünk volna. Isten, létezésed előtt tudta ki vagy, és teljes mértékben szeretett magadért. Nem azért teremtett, hogy majd „kéznél légy”, amikor valamit kell csinálni. Azért teremtett, mert szeret téged és azt akarja, ami a legjobb neked.
Az idézet második fele azt mondja, hogy az ember akkor talál önmagára, „ha őszintén elajándékozza önmagát”. Hallottunk már emberekről, akik elindulnak, hogy „megtalálják önmagukat”? Általában otthagyják az állásukat, és elmennek valahová, hogy átkelve a Himaláján, mintha előzőleg „elvesztették volna magukat” egy idegen ország távoli táján megtalálják magukat.
A vatikáni zsinat dokumentuma arra figyelmeztet, hogy ők nagyon rossz nyomon járnak. Megszállott, önközpontú befelé fordulással nem találhatunk magunkra. Meneküléssel, vagy önmagunk elszigetelésével sohasem találhatjuk meg magunkat, akár fiatalok vagyunk, akár idősek.
Isten teremtett minket úgy, hogy ne egyedül, hanem családban és közösségben éljünk. Nem találunk úgy boldogságot, hogy a magunk elszigetelt világában éljük életünk. Azáltal találjuk meg a kibontakozást, hogy életünket összekapcsoljuk mások életével. Hajlandók vagyunk arra, hogy mások javát keressük és el hisszük, hogy vannak olyanok, akik a mi javunkat keresik.
Hogyan tudjuk eldönteni, hogy valaki szeret, vagy csak használ bennünket?
Ki tudod-e mondani, ki tudom-e mondani a következő mondatot: „Te fontosabb vagy nekem, minthogy nekem igazam legyen.” Fantasztikusan kemény mondat, ezért még egyszer kimondom, hogy megjegyezzük. „Te fontosabb vagy nekem, minthogy nekem igazam legyen.” Családokban hányszor kellene elismételni. „Te fontosabb vagy nekem, minthogy nekem igazam legyen.”
Azt jelenti, hogy a Krisztusi szeretetben a személy fontosabb annál, mint annak teljesülése, hogy az egyes személyeknek igazuk legyen. Azzal is szembe kell néznünk, hogy az igazság nem egyelő azzal, hogy nekem van igazam. Képes vagytok-e megérteni, együtt mozogni azokkal a célokkal, amit az élet tűz ki, amit az Isten tűz ki eléd, amit tanáraid tűznek ki, amit szüleid tűznek ki és nem te tűzöl ki.
Az egyik nyáron, egy táborban ahol megfordultam volt egy kiírás, ami nagyon szíven ütött. A mondat így szólt: „Adj esélyt, hogy megszólítsalak!” Adok-e esélyt az Istennek, hogy az ő megszólíthasson. Azokat a célokat, amit belénk teremtett, amit közvetíteni akar felém, azt észrevegyen és eljusson a szívem mélyéig.
A másik gondolat, hogy az osztálytársaknak, az iskolatársaknak, a tanároknak, a nővéreknek, az atyáknak, családtagoknak adok-e esélyt, hogy megszólítsanak. Én magam alkalmas vagyok-e arra, hogy másokat megszólítsak, hogy megérezzék. „Te fontosabb vagy nekem, minthogy nekem igazam legyen.” Akkor észrevehetem, hogy rajtam, családodon, a tanáraidon keresztül az Isten akar hozzád szólni, ki fejezni szeretetét irántad. Vegyük észre, hogy nem szeretni annyi, mint elmulasztani az élet értelmét.
Nagyon sok fiatal úgy gondol Istenre, hogy az Isten csak valamifajta kozmikus ünneprontó, aki megpróbálja elrontani szórakozásunkat, és próbálja a rossz lelkiismeretet elültetni bennünk. Néha mintha úgy látnánk, az Isten fogja a fejét, és azt mondja: „Mire gondoltam? Rossznak teremtettem az embert” Biztosan elszúrtam.” Isten nem így cselekszik! A teremtés könyvében azt olvassuk, hogy „és látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt”. Nemcsak jó, hanem lenyűgözően jó. Megtöltötte a világot egyedi, pótolhatatlan, megismételhetetlen emberekkel, akiket mind-mind végtelenül szeret, akikkel meg akarja osztani életét, mert határtalanul szeret minden embert. Akkor bizonytalanodunk el, ha elvesztjük ezt a kapcsolatot.
Zelk Zoltán: Hajolj fölém című versében fogalmazza meg:
Hajolj fölém, bárhol vagy is,
mert ha egy pillanatra is
elveszítem az arcod,
elveszítem az arcom.
Hajolj fölém, mert nincsen arcom,
ha nem hajol fölém az arcod.

Hajolj fölém, ha alszol is,
akkor is hajoljál fölém!
hajolj fölém, mert nincsen arcom,
mert már csak arcod visszfénye az arcom.
Szeretném újra megismételni, amit már idéztem: „Adj esélyt, hogy megszólítsalak!” Adsz-e esélyt az Istennek, hogy megszólíthasson, hogy arcának fénye megjelenjed az arcodon megadod-e. Megadod-e, hogy másik ember arcán keresztül megszólítson – szüleid, - tanáraid, osztálytársaid, stb.
Pilinszky János írja le többször, hogy „Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot. Veszélyesnek tartom, hogy tények özöne eltakarja előlünk a Krisztusi valóságot. Kérjük a Szentlelket, hogy világosítson bennünket, szülőket és tanárokat, hogy a ránk bízott fiatalok ebben a Krisztusi valóságban tudjuk nevelni. Amen!

 

Főtisztelendő Atyák és Rendtársak!
Kedves Testvérek!

Amikor ma a Rendalapítón Atyánkra emlékezünk, nem feledhetjük, hogy a Rend Alapításának 400 éves évfordulóját is ünnepeljük. Arra emlékezünk, hogy a Szentatya 1617-ben 400 évvel ezelőtt, hagyta jóvá, hogy a Kalazancius köré csoportosuló nevelők, szerzetesként éljenek egy közösségben. Feladatuk és munkájuk a fiatalok oktatása és nevelése legyen.
Kalazanci József spanyol pap 1592. első napjaiban érkezett Rómába zarándokként és azért, hogy kanonoki javadalmat szerezzen. Barcelonában szállt hajóra és Noliban ért partot és innen gyalog ment Rómába. A zarándok, Don José Calasanz, ekkor 35 éves volt. 1557-ban született Peralta de la Salban az urgeli egyházmegyében. Fölszentelése után több egyházmegyében szolgált, mint püspöki titkár vagy vikárius (püspöki megbízott).
Róma volt reformációt követő a trentói zsinat utáni évtizedekben a katolikus újjá-születés fizikai, lelki, szellemi központja. Lakossága elsősorban a vidékről bevándorló szegényekkel gyarapodott, akik ezekben az években Róma környékét pusztító természeti katasztrófák következményei miatt (szárazság, árvíz) mentek a városba, ahol a nagy építkezéseken munkát találtak és reménykedtek abban, hogy jövőt teremthetnek családjuknak. Sok karitatív szervezet, és jótékonysági egyesület próbált segíteni rajtuk és családjukon.
A vasárnapi iskolában igyekeztek oktatni a gyermekeiket, elsősorban vallási ismeretekre. Ebbe a munkába kapcsolódott be a Rómába érkező Don José Calazanc. Néhány hónapi közös munka után, új ötletekkel állt elő a gyermekek oktatásával és nevelésével kapcsolatban. Azt javasolta, hogy ne csak hittant tanítsanak. Terveit mindenütt elutasították. Ebben az időben érlelődött meg benne az a gondolat, hogy iskolát nyit a szegények és az utcán kallódó gyerekek számára. Ezzel kezdődött a piarista pedagógia és a Kegyes Iskolák története.
Elhatározását tett követte, a Szent Dorottya templom sekrestyéjében 1597-ben Kegyes Iskolák (Scholae Piae) néven megnyitotta az első iskoláját. A nevében a kegyes szó arra utalt, hogy ez az intézmény ingyenes. Elsősorban szegény fiúkat oktat és nevel, hasznos tudásra, jóra és az Isten szolgálatára. Ezzel megszületett Európa első ingyenes népiskolája. Ez egy újabb műhelye lett a keresztény nevelésnek. Különbözött a többitől, mert teljesen új gondolat érlelődött meg benne: szolgálni az ifjúságot.
"Rómában megtaláltam Krisztus szolgálatának számomra legjobb módját a szegény gyermekek szolgálatában, és ezt el nem hagynám semmiért a világon."
A rendalapítással kapcsolatos iratokból kiderül, hogy itt egy sokkal nagyobb ívű tervről volt szó, mint néhány száz kallódó fiatal megmentése iskolai oktatása, vagy a tanítói hiány pótlása. A Rendalapítót a katolikus újjászületés eszméi is vezették, azt remélte, hogy az újfajta intézmény a társadalom – és a keresztény élet megújításának eszköze lesz. A piarista iskolákat azóta is jellemzi, hogy növendékeiket különlegesen nevelik a társadalmi elköteleződésre és felelősségtudatra.
Rendalapítónk Kalazanci Szent József által megindított új iskola neve: "Scholae Pie", amit Kegyes Iskolának nevezünk. Maga a magyar elnevezés nem éppen szerencsés, mert az alapító szándékait nem fejezi ki igazán. Az ő célja az volt, hogy a fiúkat a keresztény jámborságra és tudományra oktassa, vagyis mai szóval a keresztény lelkiségre és műveltségre. Szentünk arról beszélt, hogy akit jól megtanítanak a tudományokra és a helyes vallásosságra, azok egész életükben boldogok lehetnek.
A legkisebbeket már kicsi korban, azért kell írni, olvasni és számolni, megtanítani, hogy mind az életben legyen lehetőségük érvényesülni, másrészt a kereszténység alapjait megismerve úgy tudjanak élni. Kalazancius írja le először a szegény gyermekekkel való különleges törődés fontosságát:
"Minthogy csaknem minden országban a lakosok többsége szegényekből áll, akik gyermekeiket a tudományok elsajátításában csak rövid ideig képesek támogatni, gondoskodjék arról az elöljáró, hogy az ilyen sorsú gyermekek gondos tanítót kapjanak, aki megtanítja őket a betűvetés és számolás alapjaira, azért, hogy annál könnyebben megkereshessék a maguk számára szükségeseket."
Kalazancius nem hagyott maga után kidolgozott pedagógia rendszert, és nem is törekedett erre. Felkarolta az újításokat, bárhonnan is származott az ötlet. Ezzel meghatározta a piarista iskolák fejlődésének elvét, amely szerint minden korban azt a módszert kell követni, amely megfelel az illető kor igényeinek.
A „Pietas et Litterae” (jámborság és tudomány) jelmondat, amely gyakran előfordul Kalazancius írásaiban, idővel egész szerzetének és intézményeinek programadó gondolatává vált, mint ami jól összefoglalja a pedagógiai törekvését és a piarista iskola szellemiségét. Nevelői programjának teljességre törekvését jelzi, amellyel egy időben akarja az embert és a keresztényt nevelni.
Ha számot akarunk adni arról, hogy mi magyar piaristák, hogyan teljesítettük ezt a küldetést, "ebben a környezetben és ezen a helyen", milyen "saját történelmet és lelkiséget" alakítottunk ki, vagyis hogyan sáfárkodtak a régi atyák a rájuk bízott karizmával, akkor könnyű és nehéz a dolgunk, mert ezer jele él emberekben és alkotásokban. Ha azt kérdezzük, hogy ez a karizma mit is jelent számunkra, most 2017-ben, akkor bizony nagy feladatra vállalkozunk. Így inkább valami személyes vallomást szeretnék tenni.
A piarista diák Juhász Gyula költőként nagyon ékesen fogalmazza meg a Calasantius versében 100 évvel ezelőtt:
Ő a kegyes, szelíd szent, aki megy
És szegény, árva gyermeket keres,
Hogy a szívére vonja s gondosan
Nevelje arra, ami nagy s nemes.

Az árvák atyja ő, kegyes atya,
Derűs szívének fénye úgy ragyog
Túl az időkön és világokon,
Mint az égen az örök csillagok.
Amikor számot kell adni, hogy több mint 40 év tanítása és több ezer diák nevelése kapcsán mi is volt a feladatom, akkor azt tudnám mondani, hogy a feladatom annyi lett volna körülbelül, mint egy kirakatüvegnek. A kirakatüveg hivatását akkor teljesíti, ha bemutatja azt, ami kiállítani és láttatni szeretnének a kirakatban. Fontos, hogy ne nyúljanak a kiállított tárgyakhoz. Ne változtassák meg. Ha azonban a kirakatüveg magára vonja a figyelmet ahelyett, hogy zavartalanul megmutatná az embereknek a mögötte levő értékeket, akkor nem teljesíti a hivatását. Ha ő válik fontossá, és nem amit bemutatni szeretnének, elvonja onnan a figyelmet.
A piarista létnek a leglényegesebb kérdése, azt hiszem a tanári létnek is, tudtam-e mutatni, a diákoknak, Jézus Krisztus gazdagságát és a teremtett világnak azt a szépségét, amit a teremtő létrehozott, és amit éppen a tudományomon keresztül megláthatnának a fiatalok.
Itt nem számít az ember, a szavak sem nagyon számítanak, - van, aki szebben ki tudja fejezni magát, van, aki kevésbé – csak az számít, figyelmünket ráirányítottam-e Jézus Krisztusra, az ő személyére, a teremtett természet értékeire, a teremtő Jóistenre, s a mindenféle emberi tényezőn túl egyedül őt vegyék észre. Mert Isten általam akart valamit megmutatni az általa teremtett csodálatos világból. Azt szeretné, ha általam megtapasztalnák a fiatalok az evangélium értékeit, hogy mit is jelent szeretni, megbocsátani, vagy nagyvonalúnak, önzetlennek lenni.
Amikor mi piaristák életszentségre törekszünk, arra vállalkozunk, hogy rajtunk keresztül minél több meg tudjon nyilatkozni ebből a szeretetből. Valahogy mi is kirakatüveg szerepét játsszuk, hogy minél többet tudjunk megmutatni Jézus Krisztus gazdagságából.
Ez a piarista küldetés, nevelés, vagy, ahogy manapság szeretik divatos szóval mondani karizma.
Szembe kell néznünk azzal is, hogy nem mi választottuk az Úristent. Jézus világosan megmondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Ez nemcsak az apostolokra vonatkozik, hanem minden emberre, akit a maga hivatásában az Úristen megszólított: Kövess engem. Nem mindenki hallja meg az Ő hívását, és nem mindenki válaszol rá, de aki meghallotta és válaszolt rá, az nagyon bölcsen teszi.
Lelkünket se mi magunk műveljük, hanem az Úristen – ahogy az elvetett magot a kertész elboronálja, locsolgatja, a nap melege érleli, az eső áztatja, vagyis a mag elsősorban nem attól növekszik, amit saját maga tesz, hanem attól, ami tesznek, amit kívülről kap.
Nekünk, embereknek, Isten értelmes szabad döntésre alkalmas lelkületet adott. Olvashatunk, gondolkozhatunk, imádkozhatunk, szentgyónást végezhetünk, ismételten helyes irányba igazíthatjuk életünket, ezeket megtehetjük, és meg is kell tennünk. Ahogy a kertésznek is el kell vetni a magot és meg kell kapálni, de a növekedést nem ő adja. A küzdelem, az önnevelés mi részünk, az ember része, a növekedés a jó Isten kegyelme.
Ahhoz, hogy meghalljuk Isten személyes hívását, időről időre csendet kell teremteni magunk körül és fel kell nézni azokra az elődökre, akik megtalálták és megélték az Isteni küldetést, hogy elénk tárják azt a gazdagságot, amit Isten jelent. Amen.