Main content

Húsvét: A év 3. vasárnap
Kedves Testvérek!
A mai evangéliumban hallott Emmauszi történet, egy olyan eseménysor, ami egészen felkavaró. Olyan témákat hoz ugyanis felszínre, amelyek a mi életünkben is jelen vannak. Tudósít egy veszteség-történetről. Nem abban az értelemben, mintha valamit elloptak volna valakitől, hanem mert olyan veszteségről tudósít, ami meg szokott jelenni minden egyes embernek az életében.
Két útközben lévő ember látunk, akik mélyen gyászolnak. Azzal, hogy Jézust keresztre feszítették, nem csak egy barátjukat veszítették el, hanem a reményeiket, az álmaikat is. Eddigi céljaikat, vagy másként: az életük értelmét. Csalódottak. Úgy érzik, hogy becsapta őket az Isten. Összeomlottak. Minden bizonnyal mindegyikünk ismeri azt az érzést, amikor úgy érezzük, hogy minden elveszett, hogy kisiklott az életünk, mert mindaz, amiben eddig hittünk, amit annyira szerettünk, egyszerre nincs többé. Ilyenkor az jellemző ránk, hogy nincs már semmihez erőnk, ürességet érzünk, és úgy érezzük, hogy elhagyott az Isten.
Egy valaki azonban utánuk ered ennek az Emmauszba igyekvő két tanítványnak. Van egy valaki, aki nem hagyja őket csak úgy eliszkolni. Van egy valaki, aki nem hagyja őket egyedül a gyászukban, és csalódott reményükben. Ez a valaki pedig azt szeretné megmutatni nekik, hogy az összeomlás egy változássá érhet, de semmiképpen sem a vég. Jézus odafigyel a tanítványokra, meghallgatja a gondjaikat, és bátorító odafigyelésével lehetővé teszi a számukra, hogy néven nevezzék lelki sebeiket, azt az eseményt, ami annyira lesújtotta őket. Jézus szeretné kivezetni őket a gyász és a csalódottság mélybehúzó állapotából.
Nemcsak számukra, hanem számunkra is létezik ez a lehetőség, hogy abból, amit húsvétkor ünnepeltünk, és a saját életünkben áthozzon összeomlásainkból eljuthassunk az életünk átváltoztatásához. A mai húsvéti eseménnyel ismét a szemünk elé táruljon az, hogy nem a sötétségé és a halálé az utolsó szó. A remény, ami meghaladja, ami az értelmünkkel felfogható. A Feltámadás titka a mi lelkünk gyászainak és félelmeinek falait is át tudja törni, és betöltheti a mi lelkünket is.
Ez az, amit az Emmauszi tanítványok is megtapasztaltak. Annyira figyelmes volt velük kapcsolatban Jézus, annyira gondoskodó és szeretettel teljes anya, hogy szavai nyomán „lángolni kezdett a szívük”. És akkor megteszi még azt is, amit mindig is megtett velük: megtöri nekik a kenyeret, és egy kehely bort nyújt nekik. Ezzel pedig valami hatalmas erővel a szívükig hatol, és világossá válik számukra, hogy Jézus valóban feltámadt. Innentől kezdve pedig már nyoma sincs többé kétségnek, nézeteltérésnek: csak az öröm marad. Miden igaz, amit mondott! Él itt van velük!
Ennek a két apostolnak a személyes, a rejtett húsvéti pillanatai most elkezdenek tágulni, kinyílni. Most szembesülnek Jézus feltámadásának tényével. A reakció meglepő: bár már mindegyikük tud az üres sírról, az asszonyok élményeiről, Simon Péter tapasztalatairól, mégis megijednek. Mennyire emberi magatartás!
Amíg másik ember mesél valami csodásat, számol be valami rendkívüliről, addig vagy kétkedve, vagy döbbenten, de mégis érdeklődéssel hallgatjuk. Amikor azonban a másik ember elbeszéléséből nekem személyes döntést kell hozni, hogyan építsem tovább életem. Ekkor a történet, amelytől távolságot tudtunk még tartani, közvetlen tényként tör be életükbe.
Miután így megbizonyosodunk az érzékelés és emberi megtapasztalás szintjén a feltámadás valóságosságáról, tényszerűségéről, most már meg kell ismerniük a feltámadás igazságát is. József Attila sorai jutnak eszembe, melyeket Thomas Mann üdvözlésére írt:
"az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk".
Az, hogy az apostolok megtapasztalják, Jézus az, s a feltámadott testben jön el, még csak a valódi - az igaz több ennél. "Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak." Ez a feltámadás igazsága, ez a "kell" szócska - Isten megváltó akarata, üdvterve, amelynek Jézus halála és feltámadása által kellett beteljesednie. Ez az a fény, amelytől nem csak agyunk, de egész emberségünk világlik.
Ezen lélekáradás erejében lép a nyilvánosság elé az Egyház, születik meg látható alakjában, mint azon személyek közössége, akik eljutottak a húsvéti hit igazságára. A kiválasztottság, amelynek hála a tanítványok tanúi és megértői lehettek a feltámadás titkának, egyszersmind küldetést is jelent. A megtapasztalt és felismert igazságot hirdetniük kell "Jeruzsálemtől kezdve minden népnek".
Vagyis Húsvét titka alapvetően közösségi és testvéri titok. Közösségi, mert a közösségben bomlik ki, abban megfogalmazást, s abban őrződik meg a remény s adatik át minden kor minden emberének. Ugyanakkor testvéri is, mert bár az ember személyesen hisz, mégis épp ez a hit kötelezi el őt a többi ember irányában. Ennek elsődleges jele, hogy az igazság, amelyet megtapasztalok, felismerek és befogadok, csak akkor lesz teljes az életemben, hogyha azt meg is osztom, tovább is adom.
Ugyanakkor a hit testvéri megosztásban, ott ég magának a krisztusi szeretetnek is a jegye, hiszen a "megtérést és a bűnbocsánatot" hirdeti az, aki a krisztusi hitet hirdeti. Vagyis teljes lényével, együtt érző szívvel felvállalja a bűnös, a gyarló, az elesett, a beteg emberiség, egészen konkrétan a gonosz szolgaságában élő másik ember terhét. Ugyanis a megtérés és bűnbocsánat hirdetése nem puszta szóbeli tanítást jelent, hanem kiállást a másik mellett. Életemmel, cselekedeteimmel kell az evangélium átadásának eszközévé válnom.
Az a rendkívüli megtapasztalás, amit a tanítványok az Emmauszi asztalnál éreztek, és aminek mi is újra és újra a részesei lehetünk a szentmisében, nem maradhat csak a miénk. Ezeknek a megtapasztalásoknak missziós lelkületté kell válni életünkben.
Azok a tanítványok, akik Emmauszban találkoztak a Feltámadottal, ismét elindulnak, mégpedig anélkül, hogy egy hosszabb pihenőt tartottak volna. A lábaikba hirtelen ismét erő száll, és visszaviszik őket Jeruzsálembe a barátaikhoz, akiknek szeretnék elmondani rendkívüli tapasztalatukat. Azt, hogy Jézus feltámadt a halálból! Nálunk járt, evett és ivott velünk.
Ránk is vonatkoztatható, hogy merjünk elindulni. Társadalmi, egyházi, a személyes életünk vonatkozásában egyaránt.
A feltámadt Jézussal való találkozás révén nekünk is lehetőségünk van arra, hogy húsvéti öröm, életigenlő emberekké tegyen.
Keresztény emberek nem gubózhatnak be, nem zárkózhatnak el, hanem útra kell kelniük, ki a világba, az emberek közé – mégpedig azonnal!
Legyünk olyan emberekké, akik bízni tudnak abban, hogy a halált élet követi, ez a remény alakítsa életünket és ezt adjuk tovább.
Végezetül álljon itt Babits Mihály versének Az elbocsátott vadnak első és utolsó strófája, amelyben az Istentől elbocsátott, szabad, mégis örökre az Úrhoz kötődő lét érzését énekli meg a költő, utalva az ősi, mindent megelőző, és mégis folyton születni akaró közösségre:
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szívemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
«Vezessen Hozzád a szabadság!»
így kérem olykor, aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.