Main content


Kedves Testvérek!

Szent István királyt ünnepeljük, rá emlékezünk, hogy példájából időszerű tanúságot vonjunk le magunk számára. A katolikus egyház az 1083-as szentté avatástól fogva mindmáig ünnepeli a Szent Királyt. Szent László király az 1092-es Szabolcsi Zsinaton rendelte el, hogy Szent István királynak az augusztus huszadikai szentté avatása legyen kötelező állami ünnep.
Az ünnep egy napig tart, az emlékezés azonban többször történhet, történhet az év folyamán, amikor emlékét idézzük, életművét kutatjuk vagy róla, vagy tőle tanulunk. A kisiskoláskor olvasói leckéitől a tudományos konferenciákig foglalkoznak Szent István életművével. A tudományos kutatások alapján róla kialakuló kép alapján megerősödhet bennünk a tudat, hogy ő a magyar történelem egyik legnagyobb személyisége.
Nagyon sokan Szent Istvánt az erőszakos térítéssel vádolják. Nemrégiben Andrásfalvy Bertalan professzor úr egy Árpádkori sírkertet tárt fel, ahol a 40 honfoglalás kori feltárt magyar sírban 10 keresztet talált. Ami azt jelzi, hogy bejövő honfoglaló magyarok között mélyen gyökerezett a kereszténység. Vajon ha ezer év múlva feltárnak egy mai temetőt, ha előbb el nem takarítják, akkor találnak-e 10 keresztet a több száz sírban?
A Kárpát-medencében ötezer év óta laknak a történészek által feljegyzett népek, illírek, trákok, kelták, rómaiak, hunok, különböző germán és szláv törzsek, avarok és frankok, akik vagy beolvadtak a többi nép közé, vagy nyomtalanul eltűntek. Csak a magyarság tudott megmaradni, ezeréves államot alapítani, amellyel az életére törő nagy birodalmakat is túlélte.
Mindez talán azért volt lehetséges, mert Szent István királyunk a magyar hazát Jézus Krisztus tanításának sziklájára emelte, amelynek jelképe volt a pápától kapott korona. Amikor hálát adunk, hogy Isten nekünk adta Szent István királyt, akiről azt olvassuk Hartvik püspök legendájában, hogy „Krisztus a száján, Krisztus a szívén, Krisztust hordozta minden tettében”.
Minden Szent István ünnep azt a feladatot adja, hogy megvizsgáljuk önmagunkat. A 13. századból származó kalocsai király-fej, amely a Nemzeti Galériában látható vörösmárvány-szobor töredék, amely sokak szerint Szent István valódi arcát ábrázolja, úgy kétszáz évvel halála után készült. Egy tetterős férfit ábrázol, aki markáns vonásaival, vizsgáló tekintetével kérdőre vonja a későbbi magyarokat. A mai napon templomainkban felhangzik az ének: „Hol vagy, István király, téged magyar kíván”, de meg is fordíthatjuk, hol vagytok, magyarok, titeket Szent István kíván.
Szent István korától kezdve, mindig voltak Koppányok és Vaták, akik a pogányságot hirdették, és bensőleg pusztították az országot és népet. Nagyon sokszor ezt a pusztítást fel lehetett ismerni. Néha véres leszámolás volt, máskor inkább belső bomlasztás.
A mai időben milyen eszmék, gazdasági vagy kulturális programok, a bevándorlás kérdése, melyek azok, amelyek a meghasonlást okozzák. Azt látjuk, hogy a legszentebb pillanatainkba is betör a mobil telefon, hogy a színházi előadáson vagy a templomban egyaránt megszólal. Rabságában vagyunk, vagy használjuk. Fizetjük az adóját, mert elhitetik velünk, hogy mindig elérhetőnek, kell lenni, hogy mi vagyunk a legfontosabbak, még Istennél is fontosabbak.
Szent István király egyértelművé tette törvényeiben, fiához intézett intelmeiben, hogy a keresztény hitet meg kell őrizni, az egyház és az állam rendjét tiszteletben kell tartani, az imádságot, a kegyességet, az irgalmasságot és a többi erényt gyakorolni kell.
Jaqves Maritain neves francia keresztény gondolkodó: A garonne-i paraszt című könyvében a 20. századi ember legnagyobb gyengeségének azt látta, hogy „térdre borult a világ előtt”, a világ javait keresve és lemondott arról, hogy léte lényegét keresse és megtalálja. Számára nem létezik a túlvilág, a kereszt mindössze azt jelképezi gondolkodásában, hogy a haladásért szükséges áldozatot hozni.
A szentség fogalmát és a szentté válás esélyét végérvényesen el kell felejteni, mert annyit jelent és azt kívánja az embertől, hogy evangéliumi értelemben szakítson a világgal és annak „hamis császáraival”, akik már-már isteni tiszteletet kívánnak maguknak.
Maritain szerint „furcsa korban” élünk, amelynek már-már kóros betegsége a múlt meghaladásának a vágya vagy tagadása. A másik fontos betegséget logofóbiának nevezi, arra figyelmeztet, hogy az emberek úgy gondolják, hogy az igazán fontos dolgok kimondására nem elégségesek a törékeny szavak, mert a szavak egyértelmű jelentését meghamísították. Ezért van az, hogy nagy költőink a hallgatás és a beszéd határán egyensúlyoztak.
A mai emberek nagy része, nem képes másik emberrel normális kapcsolatot építeni. Ők magukat nyitottnak és szociálisnak érzik magukat, azaz társas embernek. Közelednek a másokhoz, nyitottak a beszélgetésre, de kedélyességük, nyájasságuk nem egyéb, csak egy mélyben meghúzódó kapcsolatnélküliség álcázása. Barátságos frázisok mögött félelem él, hogy igazában senki nem kötődik hozzájuk, de ők sem mernek igazában személyes elkötelezettséget vállalni, sem az emberek, sem Isten felé.
Vajon mi rá merjük-e bízni az életüket Istenre. Vagy igyekezünk a saját akaratunkat ráerőltetni az Istenre. Vagy úgy gondoljuk, hogy az Istennek a mi vágyainkat, akaratunkat kell az Istennek teljesíteni. A karthagói szent Cyprián így fogalmaz a negyedik században: „Azt akarod, hogy Isten téged meghalljon. De te sem hallod magad. Azt akarod, hogy Isten rád gondoljon. De te egyáltalán nem gondolsz magadra.” Hogy akarod, hogy bizalom közted és az Isten között kiépüljön, ha magadban és másokban sem bízol.
Ha nem vagyunk őszinte kapcsolatban magunkkal, akkor Istennel sem tudunk igazában kapcsolatba kerülni. Istennel való kapcsolatnak elsősorban a bizalomhoz van köze.
Szent István a hit megőrzését, az Istennel való kapcsolatot tette az első helyre, nélküle nem lehetünk kedvesek Isten előtt. A hit irányt mutat, a keresztény élethez, a reményhez és a szeretethez, az újrakezdéshez és a hűséghez.
Sok honfitársunk pedig úgy él, mintha Isten nem létezne. Abban a világban ahol nincs jelen az Isten, fölborul az erkölcsi rend. A megzavart erkölcsi rend a tárgyakkal való bánásmódban is megnyilatkozik. Szállodát üzemeltetők tudnak arról mesélni, hogy mennyire érzéketlenül bánik sok vendég a tárgyakkal. Az iskolában is látható, hány tanuló teszi tönkre a rábízott, az általa használt tárgyakat, mert elvesztették a kapcsolatot, a környezettel a Teremtéssel. Alkalmasak vagyunk-e arra, hogy fölébresszük fiataljainkban, a tárgyak a másik ember és ezen keresztül Isten iránti vágyat és bizalmat.
Szent István király, mint egyéni ember is példát mutat. Ő azt várta el másoktól, amit maga is megvalósított. Az Evangéliumból különösen megfogta őt az isteni irgalom és az igazság. Hartvik püspök azt írja róla: „Az irgalomnak és kegyességnek oly szélesre tárt karjaival ölelte át Krisztus szegényeit, sőt bennük Krisztust, hogy egyetlen vendég vagy zarándok sem távozhatott tőle szomorúan, adomány vagy vigasz nélkül.”
Micsoda örök eszmény lehet számunkra, amikor nap, mint nap találkozunk az embertelenség kisebb vagy nagyobb formáival. Az emberi kapcsolatok szinte kizárólagos motivációja és értékmérője a haszon lesz. Ezért nekünk, keresztényeknek, az ünnep csak akkor lehet teljes, ha a megemlékezést tettek követik, és nem csak ajkunkkal tiszteljük őt.
Ahogy évszázadokkal ezelőtt az: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga” ének szerzője elsírta bánatát Szent István király és az Isten előtt, úgy idézem én most a piarista költő Sík Sándor sorait a Szentkirály szólongatása című verséből:
Édesapánk, országunkat tenyeredre tesszük,
Országosan Isten előtt esküsszük az esküt:
Aki nekünk törvényt tettél ezer esztendőre:
Megfogadjuk, meg is álljuk ezer esztendőre. Amen!