Main content

Főtisztelendő Atyák és Rendtársak!
Kedves Testvérek!

Amikor ma a Rendalapítón Atyánkra emlékezünk, nem feledhetjük, hogy a Rend Alapításának 400 éves évfordulóját is ünnepeljük. Arra emlékezünk, hogy a Szentatya 1617-ben 400 évvel ezelőtt, hagyta jóvá, hogy a Kalazancius köré csoportosuló nevelők, szerzetesként éljenek egy közösségben. Feladatuk és munkájuk a fiatalok oktatása és nevelése legyen.
Kalazanci József spanyol pap 1592. első napjaiban érkezett Rómába zarándokként és azért, hogy kanonoki javadalmat szerezzen. Barcelonában szállt hajóra és Noliban ért partot és innen gyalog ment Rómába. A zarándok, Don José Calasanz, ekkor 35 éves volt. 1557-ban született Peralta de la Salban az urgeli egyházmegyében. Fölszentelése után több egyházmegyében szolgált, mint püspöki titkár vagy vikárius (püspöki megbízott).
Róma volt reformációt követő a trentói zsinat utáni évtizedekben a katolikus újjá-születés fizikai, lelki, szellemi központja. Lakossága elsősorban a vidékről bevándorló szegényekkel gyarapodott, akik ezekben az években Róma környékét pusztító természeti katasztrófák következményei miatt (szárazság, árvíz) mentek a városba, ahol a nagy építkezéseken munkát találtak és reménykedtek abban, hogy jövőt teremthetnek családjuknak. Sok karitatív szervezet, és jótékonysági egyesület próbált segíteni rajtuk és családjukon.
A vasárnapi iskolában igyekeztek oktatni a gyermekeiket, elsősorban vallási ismeretekre. Ebbe a munkába kapcsolódott be a Rómába érkező Don José Calazanc. Néhány hónapi közös munka után, új ötletekkel állt elő a gyermekek oktatásával és nevelésével kapcsolatban. Azt javasolta, hogy ne csak hittant tanítsanak. Terveit mindenütt elutasították. Ebben az időben érlelődött meg benne az a gondolat, hogy iskolát nyit a szegények és az utcán kallódó gyerekek számára. Ezzel kezdődött a piarista pedagógia és a Kegyes Iskolák története.
Elhatározását tett követte, a Szent Dorottya templom sekrestyéjében 1597-ben Kegyes Iskolák (Scholae Piae) néven megnyitotta az első iskoláját. A nevében a kegyes szó arra utalt, hogy ez az intézmény ingyenes. Elsősorban szegény fiúkat oktat és nevel, hasznos tudásra, jóra és az Isten szolgálatára. Ezzel megszületett Európa első ingyenes népiskolája. Ez egy újabb műhelye lett a keresztény nevelésnek. Különbözött a többitől, mert teljesen új gondolat érlelődött meg benne: szolgálni az ifjúságot.
"Rómában megtaláltam Krisztus szolgálatának számomra legjobb módját a szegény gyermekek szolgálatában, és ezt el nem hagynám semmiért a világon."
A rendalapítással kapcsolatos iratokból kiderül, hogy itt egy sokkal nagyobb ívű tervről volt szó, mint néhány száz kallódó fiatal megmentése iskolai oktatása, vagy a tanítói hiány pótlása. A Rendalapítót a katolikus újjászületés eszméi is vezették, azt remélte, hogy az újfajta intézmény a társadalom – és a keresztény élet megújításának eszköze lesz. A piarista iskolákat azóta is jellemzi, hogy növendékeiket különlegesen nevelik a társadalmi elköteleződésre és felelősségtudatra.
Rendalapítónk Kalazanci Szent József által megindított új iskola neve: "Scholae Pie", amit Kegyes Iskolának nevezünk. Maga a magyar elnevezés nem éppen szerencsés, mert az alapító szándékait nem fejezi ki igazán. Az ő célja az volt, hogy a fiúkat a keresztény jámborságra és tudományra oktassa, vagyis mai szóval a keresztény lelkiségre és műveltségre. Szentünk arról beszélt, hogy akit jól megtanítanak a tudományokra és a helyes vallásosságra, azok egész életükben boldogok lehetnek.
A legkisebbeket már kicsi korban, azért kell írni, olvasni és számolni, megtanítani, hogy mind az életben legyen lehetőségük érvényesülni, másrészt a kereszténység alapjait megismerve úgy tudjanak élni. Kalazancius írja le először a szegény gyermekekkel való különleges törődés fontosságát:
"Minthogy csaknem minden országban a lakosok többsége szegényekből áll, akik gyermekeiket a tudományok elsajátításában csak rövid ideig képesek támogatni, gondoskodjék arról az elöljáró, hogy az ilyen sorsú gyermekek gondos tanítót kapjanak, aki megtanítja őket a betűvetés és számolás alapjaira, azért, hogy annál könnyebben megkereshessék a maguk számára szükségeseket."
Kalazancius nem hagyott maga után kidolgozott pedagógia rendszert, és nem is törekedett erre. Felkarolta az újításokat, bárhonnan is származott az ötlet. Ezzel meghatározta a piarista iskolák fejlődésének elvét, amely szerint minden korban azt a módszert kell követni, amely megfelel az illető kor igényeinek.
A „Pietas et Litterae” (jámborság és tudomány) jelmondat, amely gyakran előfordul Kalazancius írásaiban, idővel egész szerzetének és intézményeinek programadó gondolatává vált, mint ami jól összefoglalja a pedagógiai törekvését és a piarista iskola szellemiségét. Nevelői programjának teljességre törekvését jelzi, amellyel egy időben akarja az embert és a keresztényt nevelni.
Ha számot akarunk adni arról, hogy mi magyar piaristák, hogyan teljesítettük ezt a küldetést, "ebben a környezetben és ezen a helyen", milyen "saját történelmet és lelkiséget" alakítottunk ki, vagyis hogyan sáfárkodtak a régi atyák a rájuk bízott karizmával, akkor könnyű és nehéz a dolgunk, mert ezer jele él emberekben és alkotásokban. Ha azt kérdezzük, hogy ez a karizma mit is jelent számunkra, most 2017-ben, akkor bizony nagy feladatra vállalkozunk. Így inkább valami személyes vallomást szeretnék tenni.
A piarista diák Juhász Gyula költőként nagyon ékesen fogalmazza meg a Calasantius versében 100 évvel ezelőtt:
Ő a kegyes, szelíd szent, aki megy
És szegény, árva gyermeket keres,
Hogy a szívére vonja s gondosan
Nevelje arra, ami nagy s nemes.

Az árvák atyja ő, kegyes atya,
Derűs szívének fénye úgy ragyog
Túl az időkön és világokon,
Mint az égen az örök csillagok.
Amikor számot kell adni, hogy több mint 40 év tanítása és több ezer diák nevelése kapcsán mi is volt a feladatom, akkor azt tudnám mondani, hogy a feladatom annyi lett volna körülbelül, mint egy kirakatüvegnek. A kirakatüveg hivatását akkor teljesíti, ha bemutatja azt, ami kiállítani és láttatni szeretnének a kirakatban. Fontos, hogy ne nyúljanak a kiállított tárgyakhoz. Ne változtassák meg. Ha azonban a kirakatüveg magára vonja a figyelmet ahelyett, hogy zavartalanul megmutatná az embereknek a mögötte levő értékeket, akkor nem teljesíti a hivatását. Ha ő válik fontossá, és nem amit bemutatni szeretnének, elvonja onnan a figyelmet.
A piarista létnek a leglényegesebb kérdése, azt hiszem a tanári létnek is, tudtam-e mutatni, a diákoknak, Jézus Krisztus gazdagságát és a teremtett világnak azt a szépségét, amit a teremtő létrehozott, és amit éppen a tudományomon keresztül megláthatnának a fiatalok.
Itt nem számít az ember, a szavak sem nagyon számítanak, - van, aki szebben ki tudja fejezni magát, van, aki kevésbé – csak az számít, figyelmünket ráirányítottam-e Jézus Krisztusra, az ő személyére, a teremtett természet értékeire, a teremtő Jóistenre, s a mindenféle emberi tényezőn túl egyedül őt vegyék észre. Mert Isten általam akart valamit megmutatni az általa teremtett csodálatos világból. Azt szeretné, ha általam megtapasztalnák a fiatalok az evangélium értékeit, hogy mit is jelent szeretni, megbocsátani, vagy nagyvonalúnak, önzetlennek lenni.
Amikor mi piaristák életszentségre törekszünk, arra vállalkozunk, hogy rajtunk keresztül minél több meg tudjon nyilatkozni ebből a szeretetből. Valahogy mi is kirakatüveg szerepét játsszuk, hogy minél többet tudjunk megmutatni Jézus Krisztus gazdagságából.
Ez a piarista küldetés, nevelés, vagy, ahogy manapság szeretik divatos szóval mondani karizma.
Szembe kell néznünk azzal is, hogy nem mi választottuk az Úristent. Jézus világosan megmondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Ez nemcsak az apostolokra vonatkozik, hanem minden emberre, akit a maga hivatásában az Úristen megszólított: Kövess engem. Nem mindenki hallja meg az Ő hívását, és nem mindenki válaszol rá, de aki meghallotta és válaszolt rá, az nagyon bölcsen teszi.
Lelkünket se mi magunk műveljük, hanem az Úristen – ahogy az elvetett magot a kertész elboronálja, locsolgatja, a nap melege érleli, az eső áztatja, vagyis a mag elsősorban nem attól növekszik, amit saját maga tesz, hanem attól, ami tesznek, amit kívülről kap.
Nekünk, embereknek, Isten értelmes szabad döntésre alkalmas lelkületet adott. Olvashatunk, gondolkozhatunk, imádkozhatunk, szentgyónást végezhetünk, ismételten helyes irányba igazíthatjuk életünket, ezeket megtehetjük, és meg is kell tennünk. Ahogy a kertésznek is el kell vetni a magot és meg kell kapálni, de a növekedést nem ő adja. A küzdelem, az önnevelés mi részünk, az ember része, a növekedés a jó Isten kegyelme.
Ahhoz, hogy meghalljuk Isten személyes hívását, időről időre csendet kell teremteni magunk körül és fel kell nézni azokra az elődökre, akik megtalálták és megélték az Isteni küldetést, hogy elénk tárják azt a gazdagságot, amit Isten jelent. Amen.