Main content

Kedves Testvérek!
Az évközi huszonkettedik vasárnap evangéliuma ott folytatódik, ahol az előző vasárnapé abbamarad. Jézus - tudja, hogy az ő messiási mivolta micsoda lelkesedést és milyen hamis várakozásokat kelthet az emberek körében - felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy az ő küldetése más síkon zajlik le. Sorsa, áldozata nem ezeket a misztikus messiási várakozásokat fogja beteljesíteni, hanem sokkal inkább az Izajás könyvében megénekelt szenvedő szolga alakjában lép majd a világ színe elé.
Péternek mindez nem tetszik. Az evangélium igen plasztikusan írja le reakcióját: "Félrevonta Jézust, és óva intette: -Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!-" Miután Jézus alig pár perccel ezelőtt kősziklának nevezte az első apostolt, most Péter mintha már felhatalmazva érezné magát arra, hogy szinte egyenrangú félként álljon Jézussal szemben. Félrevonja a mestert a többi tanítványtól, óva inti őt - mintha egy tanár vonná félre szónokló diákját. Péter most nem elfogadja a tanítást Jézus szájából, hanem saját hitét, meggyőződését teszi a jézusi tanítás kritériumává. Hányszor tesszük ezt mi is! Ha Jézus olyat tanít, ami Péter elgondolásával ellenkezik, akkor ő kész a Mestert meginteni, figyelmeztetni: "Ilyet azért már mégse mondj!" Mennyire emberi, mennyire bennünk is meglévő magatartás ez a krisztusi tanítással szemben!
Jézus válasza igen kemény: "Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!" Aki pár pillanattal ezelőtt kőszikla volt, most sátán. Aki nemrég oldó-kötő hatalmat kapott, most botránkoztat.
Péternek csak Krisztus szava mögött, annak ereje alatt van hatalma, van helye, apostoli szolgálata csak ott él. Mihelyst ezt a helyét elhagyja, Jézus mellé vagy elé lép, már nem kőszikla ő, hanem sátán, amely szó szerint nem csak vádlót, hanem ellenkezőt is jelent. Sátán, mert emberi okoskodással ellenkezni mer Jézus szavaival.
Mi szavainknak nincs olyan hatalma, mint amilyen hatalma Jézus szavainak volt, de az Istentől származó Szentlélek által megkaptuk azt a képességet, küldetést, hogy Krisztus gondolatait megismerhetjük. Mi szavainknak akkor van igazi ereje, ha engedjük, hogy Isten igazsága szólaljon meg általunk. Isten igazságait nemcsak az evangélium őrzi, hanem a ránk bízott teremtett világ is. Figyelnünk kell arra, hogy Isten szavait és igazságait valóban felismerjük, és életünkben teremtően megfogalmazzunk, hogy működhessen.
Kedves Testvérek!
A napokban, a katolikus iskolákban a Szentlelket hívták segítségül, hogy a következő tanévben velünk legyen és támogassa őket gondjainkban. Ezekről a gondokról szeretnék néhány szót mondani.
Nagyon sokszor fogalmazzák meg, hogy az emberek elsősorban a fiatalok két dologtól félnek, hogy nem szeretik őket, és hogy ők maguk sem igazán tudják kifejezni szeretetüket mások iránt. Nagyon fontos dolog az, hogy bennünket szeressenek. Így lettünk megalkotva. Mindannyian érezni akarjuk, hogy vannak körülöttünk emberek, akik őszintén törődnek velünk, és akik mindig ott lesznek, bármi történjék. Abból a vágyból fakad ez, hogy Isten képére és hasonlatosságára lettünk teremtve.
A Második Vatikáni zsinat egyik alapdokumentuma a „Gaudium et spes” magyarul „Az öröm és remény” azt tanítja, hogy idézem „az ember – egyetlen teremtmény a földön, aki Isten önmagáért akart – teljesen csak akkor találhat magára, ha őszintén elajándékozza magát”.
Az idézet azt állítja, hogy Isten azért teremtett egytől egyig mindahányunkat, mert ő már azelőtt szeretett bennünket, hogy egyáltalán léteztünk volna. Isten, létezésed előtt tudta ki vagy, és teljes mértékben szeretett magadért. Nem azért teremtett, hogy majd „kéznél légy”, amikor valamit kell csinálni. Azért teremtett, mert szeret téged és azt akarja, ami a legjobb neked.
Az idézet második fele azt mondja, hogy az ember akkor talál önmagára, „ha őszintén elajándékozza önmagát”. Hallottunk már emberekről, akik elindulnak, hogy „megtalálják önmagukat”? Általában otthagyják az állásukat, és elmennek valahová, hogy átkelve a Himaláján, mintha előzőleg „elvesztették volna magukat” egy idegen ország távoli táján megtalálják magukat.
A vatikáni zsinat dokumentuma arra figyelmeztet, hogy ők nagyon rossz nyomon járnak. Megszállott, önközpontú befelé fordulással nem találhatunk magunkra. Meneküléssel, vagy önmagunk elszigetelésével sohasem találhatjuk meg magunkat, akár fiatalok vagyunk, akár idősek.
Isten teremtett minket úgy, hogy ne egyedül, hanem családban és közösségben éljünk. Nem találunk úgy boldogságot, hogy a magunk elszigetelt világában éljük életünk. Azáltal találjuk meg a kibontakozást, hogy életünket összekapcsoljuk mások életével. Hajlandók vagyunk arra, hogy mások javát keressük és el hisszük, hogy vannak olyanok, akik a mi javunkat keresik.
Hogyan tudjuk eldönteni, hogy valaki szeret, vagy csak használ bennünket?
Ki tudod-e mondani, ki tudom-e mondani a következő mondatot: „Te fontosabb vagy nekem, minthogy nekem igazam legyen.” Fantasztikusan kemény mondat, ezért még egyszer kimondom, hogy megjegyezzük. „Te fontosabb vagy nekem, minthogy nekem igazam legyen.” Családokban hányszor kellene elismételni. „Te fontosabb vagy nekem, minthogy nekem igazam legyen.”
Azt jelenti, hogy a Krisztusi szeretetben a személy fontosabb annál, mint annak teljesülése, hogy az egyes személyeknek igazuk legyen. Azzal is szembe kell néznünk, hogy az igazság nem egyelő azzal, hogy nekem van igazam. Képes vagytok-e megérteni, együtt mozogni azokkal a célokkal, amit az élet tűz ki, amit az Isten tűz ki eléd, amit tanáraid tűznek ki, amit szüleid tűznek ki és nem te tűzöl ki.
Az egyik nyáron, egy táborban ahol megfordultam volt egy kiírás, ami nagyon szíven ütött. A mondat így szólt: „Adj esélyt, hogy megszólítsalak!” Adok-e esélyt az Istennek, hogy az ő megszólíthasson. Azokat a célokat, amit belénk teremtett, amit közvetíteni akar felém, azt észrevegyen és eljusson a szívem mélyéig.
A másik gondolat, hogy az osztálytársaknak, az iskolatársaknak, a tanároknak, a nővéreknek, az atyáknak, családtagoknak adok-e esélyt, hogy megszólítsanak. Én magam alkalmas vagyok-e arra, hogy másokat megszólítsak, hogy megérezzék. „Te fontosabb vagy nekem, minthogy nekem igazam legyen.” Akkor észrevehetem, hogy rajtam, családodon, a tanáraidon keresztül az Isten akar hozzád szólni, ki fejezni szeretetét irántad. Vegyük észre, hogy nem szeretni annyi, mint elmulasztani az élet értelmét.
Nagyon sok fiatal úgy gondol Istenre, hogy az Isten csak valamifajta kozmikus ünneprontó, aki megpróbálja elrontani szórakozásunkat, és próbálja a rossz lelkiismeretet elültetni bennünk. Néha mintha úgy látnánk, az Isten fogja a fejét, és azt mondja: „Mire gondoltam? Rossznak teremtettem az embert” Biztosan elszúrtam.” Isten nem így cselekszik! A teremtés könyvében azt olvassuk, hogy „és látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt”. Nemcsak jó, hanem lenyűgözően jó. Megtöltötte a világot egyedi, pótolhatatlan, megismételhetetlen emberekkel, akiket mind-mind végtelenül szeret, akikkel meg akarja osztani életét, mert határtalanul szeret minden embert. Akkor bizonytalanodunk el, ha elvesztjük ezt a kapcsolatot.
Zelk Zoltán: Hajolj fölém című versében fogalmazza meg:
Hajolj fölém, bárhol vagy is,
mert ha egy pillanatra is
elveszítem az arcod,
elveszítem az arcom.
Hajolj fölém, mert nincsen arcom,
ha nem hajol fölém az arcod.

Hajolj fölém, ha alszol is,
akkor is hajoljál fölém!
hajolj fölém, mert nincsen arcom,
mert már csak arcod visszfénye az arcom.
Szeretném újra megismételni, amit már idéztem: „Adj esélyt, hogy megszólítsalak!” Adsz-e esélyt az Istennek, hogy megszólíthasson, hogy arcának fénye megjelenjed az arcodon megadod-e. Megadod-e, hogy másik ember arcán keresztül megszólítson – szüleid, - tanáraid, osztálytársaid, stb.
Pilinszky János írja le többször, hogy „Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot. Veszélyesnek tartom, hogy tények özöne eltakarja előlünk a Krisztusi valóságot. Kérjük a Szentlelket, hogy világosítson bennünket, szülőket és tanárokat, hogy a ránk bízott fiatalok ebben a Krisztusi valóságban tudjuk nevelni. Amen!