Main content

Kedves Testvérek!
Az évközi huszonnegyedik vasárnap evangéliumának középpontjában a megbocsátás áll. Valójában ez a szakasz folytatása a múlt vasárnap hallottnak, ahol a testvér iránti felelősségteljes szeretetről, a testvér figyelmeztetésének kötelezettségéről volt szó. Miután Jézus erre hívta meg tanítványait, lép hozzá Péter, s veti mintegy közbe: "De ha a figyelmeztetés ellenére vétkezik mégis a testvér, meg kell-e bocsátanom neki? S ha igen, hányszor?" Vagyis Péter kérdése mögött az a gondolat húzódhat meg - ahogyan Szent Jeromos ezt véli -, hogy éppen Jézus ezt megelőző szavai - vagyis hogy ha a harmadik intésre sem javul meg a testvér, el kell fordulni tőle, mintha pogány és vámos volna - azt a benyomást kelthették az első apostolban, hogy akkor a bűnét sem kell megbocsátani.
Kérdésében Péter ezzel együtt mintha igyekezné kiemelni a folytonos, korlátlan megbocsátás képtelenségét. Vagyis ha valaki nem hallgatott a figyelmeztetésre négyszemközt, tanúk között majd az Egyház közösségében, az már mintegy gonosztevő - s annak nemhogy hétszer, de egyszer elesnie is elég ahhoz, hogy az végzetes legyen, számára már nem lehet igazán megbocsátani.
Jézus azonban - folytatva a Péter által megkezdett jelképes beszédet a hetes számmal, amely a végtelenséget, a meghatározatlan számot jelenti - csattanós választ ad: "Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!" Ebből a kis nyelvi játékból világossá válik, hogy Péter érvelése, gondolatmenete hamis, nem felel meg az isteni logikának. A Krisztusi túlcsorduló mérték, a teljesség gondolata ez, amelyet Pál így fejezett ki: "Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem". Isten megváltó, üdvözítő kegyelme számolatlanul, mérték nélkül árad a bűnös emberekre - ennek emberi, földi leképezése az emberi megbocsátás számolatlansága.
Jézus azt szeretné elmondani számukra, hogy a szeretetben való összetartozást, még a bűn sem tudja lerombolni. Arra is figyelnünk kell, hogy az igazság a bűn által nem válik igazságtalanná. Egy családtag, egy keresztény bűnös életvitele még nem teszi érvénytelenné az igaz döntést. Manapság nagyon sokszor gonosznak kiáltják ki a bűnöst, főleg akkor, ha önmagát az igaz isteníti, akkor bizony nehéz a visszafogadás. Gyógyulni kell a visszafogadónak is nemcsak a bűnösnek, Jézus figyelmeztet, hogy az igaz is rászorul az irgalomra. Másrészt a megtérő bűnös sem rossz mindenestől.
Tóth Árpád költő az Álarcosan című versében így fogalmaz:
Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.
De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.
S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.
A megbocsátás nem teszi meg nem történté a megtörténtet, a megbocsájtás nem tagadás, hanem egy újfajta viszony a bűnöshöz. Nem akarunk haragudni rá. Új viszonyt akarunk vele kialakítani.
Ha a tükör előtt grimaszt vágunk, akkor torzképet mutat, de ha belemosolyogsz, akkor vidám arcot mutat. Szabadítsuk fel egymást a szeretetre- ez mindkét fél számára gazdagabb képet jelent. A haragtartás, az elítélés, leránt a mélybe, a megbocsájtás és kiengesztelődés az felemel, felszabadít.
A vétkező ember olyan, mint a kis verébfióka, aki a macska karmaiban vergődik. Milyen jó, ha segíteni tudunk, ha elijesztjük a ragadozót, és madár repülhet szabadon. A gonosz lélek, kínálhat, előnyöket, élvezetet, de hosszú távon nem ad semmit. A bűn jelenthet pillanatnyi örömet és élvezetet, de tartósan nem tud boldoggá tenni. A félelem, a bizalmatlanság megbénítja az embert. A költő Tóth Árpád sorait tudjuk-e komolyan venni:
S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.
Jézus és az apostolok kapcsolata mélyen megrendült nagypéntek után, Krisztus mégsem ült félre duzzogni, hogy milyen lehetetlen banda vagytok, pedig igaza lett volna, hanem túllépett a hatalmas kudarcon, továbbra is szerette apostolait. Feltámadása után a Galileai tenger partján tüzet rakott, halat sütött, reggelit készített és megajándékozta őket a kiengesztelődés lehetőségével.
Milyen szép lenne, ha a családban, a munkahelyen, az iskolában félre tudnánk tenni sérelmeinket, és meg tudnánk ajándékozni egymást a tiszta szívből jövő megbocsátás örömével. Meghallanánk a szebb zenét. Mikor összecsapnak a hullámok a fejed felett, a munkahelyen minden keresztbe áll, legszívesebben belerúgnál a munkatársadba, vagy legalábbis megmondanád a magadét. Jól lenne: mosolyogni és nem elkopni.
A lélektan ma hangsúlyozza az apró gesztusok jelentőségét. Tudni kell örülni a kis lépéseknek, és dicsérni a sikereket, megtenni a szeretet apró gesztusait.
Természetesen érdemes megkülönböztetni a megbocsátás és a fájdalom fogalmait: a megbocsátás egy döntés, egy ítélet. A fájdalom a gyógyulás érzelmi részéhez tartozik. Sokkal lassabban történik meg. Még ha ki is mondjuk, a megbocsájtást, komolyan elhatározzuk, akkor is az érzelmi gyógyulás sokkal lassabban történik meg. A gyógyulásban nagyon sokszor sokat segít, ha együtt igyekezünk az Irgalmas Atya elé állni. Ha Isten színe előtt közösen tudjuk tervezni a jövőt.
Ebben szükségünk van a nagyvonalúságra, az irgalomra, Istennek segítő kegyelmére. Figyeljünk arra, hogy ne legyenek napjaink verejtékszagúak, ahol meg akarunk görcsösen felelni, a munkahelynek, a családnak, az anyósnak, a közösségnek, a másiknak. Arra van szükségünk, hogy adjanak esélyt, biztassanak, bátorítsanak, higgyenek szeretteink abban, hogy képesek vagyunk korlátainkat, határainkat áttörni.
Ez a keresztény lét egyik alaptapasztalata: egész életünk megbocsátott és megbocsátásra meghívott lét. Amit nekünk elengedtek, s az, amit mi másoknak elengedhetünk, szinte semmilyen arányban nem áll egymással. Isten végtelen irgalma és szeretete végtelen megbocsátást ad, a mi kicsiny, töredékes szeretetünk csak emberi megbocsátásra képes. De mégis erre vagyunk hívva, mert így - ha tökéletlen módon is – Isten cselekedetét utánozhatjuk. Készek vagyunk erre? Vállalkozunk a megbocsátás életre váltásának, egész életünk megbocsátássá tételének hatalmas kalandjára? Vagy mi is még kétkedünk és kibúvót keresünk, mint Péter? Ne feledjük, az irgalom és a megbocsátó jóság kegyelmét - legnagyobb szerencsénkre - nem mi emberek, hanem Isten maga ajándékozza számunkra! Amen.